Helyzet

21-re lapot emeltek

Ezer éve nem szólaltam fel. Amióta bezártam a szoba-blogom ajtaját, semmit nem írtam magamról.

A napokban már gondolkodtam rajta, hogy illő is volna elmondanom mi történt. Miért zártam be egy ajtót és nyitottam ki egy másikat. Egyszerűen csak alkotni akartam valami olyat, ami hosszútávon több lehetőséget és több életszemléletet tartalmaz. Ahova majd több embert is befogadhatok, ha eljön az ideje. Ahol nem csak én tudok majd felszólalni. Ahol tudok beszélgetni másokkal. Megmutatni őket. Egy bizonyos oldalukat, a véleményüket az életükből egy piciny szeletet.

El is indultunk, mint estipesti. Öt éve a Szabadság-híd lábánál fogant bennem a név és végig kísérte az eddigi életem. Most pedig egyelőre három háttértáncos támogatásával egyengetem ezt a kis lakhelyet.

A „hogy vagyok?” kérdésre pedig olyan kontextusban tudok most válaszolni, amik ugyan az én szavaim, de több tízezer másik emberé is lehetnének. A magam nevében fogok most beszélni a saját lelkemből, egy olyan témában, ami nagyon sokakat érint.

 

Köszönöm szépen jól vagyok. (Ja, bocs nem ide.)

Világéletemben szabadszellemű voltam/vagyok. Amíg érzem a szabad levegőt az orromban nem lehet probléma, bármilyen gödörből kimászom, főnixként újjászületem és már repülök is tovább. Sosem tudtam magam besorolni egyetlen csoportba sem. Az őrült aktivista, a szemfüles nyomozó, a csibész költő, a bohókás írónő, a metálos lady, a hanyag elegancia mestere, a családmániás, a farkasüvöltő. Ha karakterre írnának, én lennék Beatrice a Beavatott című filmből. (Az elfajzott, aki mindegyik csoportba illik) Aki szentül hiszi, hogy minden ember egyenlő. A család az család. És, hogy szabadnak lenni nem lázadás. Olvasni meg menő.

 

A politikát egészen addig ki tudod zárni az életedből és lélekben egy hippi kommunában élni, amíg az már nem érinti a saját hús-vér énedet. Mert, amikor ott áll a jobb lábad kisujján egy úthenger arra már nem tudod azt mondani, hogy nem szólalok fel. Mert fáj és, mert egy rohadt nagy úthenger áll a picurka lábujjadon.

 

Köszönöm, de most eléggé úgy érzem magam, mint akit konkrétan gyomron vágott egy idegen baseball ütővel. Másfél napja kezdődött, hogy alig van étvágyam. Éhes vagyok. eszem, de pár falat után bezár a testem és nem enged be több ételt. Pedig imádok enni, nassolni, éjszaka „na, még egy nutellás pirítós belefér” szituációkba keveredni. De ma egyszerűen gondolni sem tudok rá. Akkor szokott ez előfordulni, ha rossz pasival vagyok, így dobja ki a lelkem a jelzést, hogy észre kéne vegyek valamit. De most nincs senki mellettem, akire reflektálhatna a belsőm.

Soha az életben nem gondoltam volna, hogy egy ilyen hír, egy ilyen intézkedés fog annyira hatni rám, hogy a testem ellenkezzen az ellen, hogy szégyen leírnom, hogy magyar állampolgár vagyok.

 

A jelenlegi élethelyzetem. Huszonkilenc éves, egyedülálló – hajadon – nő. Egy kutyával. A mai rendeletek szerint nem jogosult családra. Egészen addig, amíg meg nem találom azt a férfit, akivel leélnék egy emberöltőt és gyermeket nem nemzünk. Na, de mi van akkor, ha nem találom meg, benne van a pakliban. Nem hinném, hogy tíz darab szingli ember van Magyarországon ma, aki valamilyen oknál fogva nem találkozott még élete párjával.

Elgondolkodtam már rajta, sőt a terveim között szerepel(t), ha egyedül maradok, de megteremtem azt az élet- és anyagi biztonságot örökbe fogadok. Ja, nem. Ok. Kiskapukkal meg akármikkel, ha majd úgy döntenek az „államifjak”, hogy alkalmas vagyok anyának.

 

És mind tudjuk, hogy nem csak erről van szó. Nem csak rólam és engem érint ez.

 

Úgy érzem magam, mint akit megkötöttek. Akinek a nyakára egy hurkot helyeztek és nem dönthetek, lehetőségem sincs majd erről dönteni. Maximum véres izzadság, és sok pénz árán, mert már annak is ugye az van.

A korlátok már itt voltak a sarkamban. Az úthenger brümmögése a fülemben sikoltozott. Nem lehet már (itt) belőlem forgatókönyvíró. Szétdúltátok az egyetemet. De úgy voltam vele, jól van, gyertek csak, ennél mélyebbre nem nyúlhattok. Aztán, 21-re lapot emeltetek.

 

Döntést hoztok afelett, hogy van-e jogom a családhoz. Nem csak nekem. Hanem rajtam kívül még sok-sok embernek. Apának és apának. Anyának és anyának. És sok egyedülálló nőnek és férfinak. A hangokat, akik lázadnak, elcsitítjátok. A szemeket, mielőtt a sajátjaitokat a békében lehunyjátok, eltakarjátok.

 

Az a helyzet, hogy most ugyan, így érzem magam. Gödör-effektus. Kell még pár óra, míg feldolgozom ezeket a furcsaságokat. Aztán meg kihúzom a törött lábujjam az úthenger alól és tovább sétálok. Azt úgysem gipszelik, meggyógyul magától. Dolgozom majd tovább a saját ritmusomban, kapálok, ha kell. Meggyet szedek, ha úgy van. Bármit is szánjon nekem a sors, nem fogom hagyni, hogy baseball ütő nyoma maradjon a gyomromban és ne tudjam magamhoz édesgetni a napi kakaós csigámat, jóízűen, mert nektek nem volt fontosabb döntéshozatalotok.

 

Anya. Apa. Férfi. Nő. Gyerek. Egyedül vagy többen, teljesen mindegy, ki, kicsoda és hányan vannak. A család az család.

One Comment

Vélemény, hozzászólás?