Helyzet

A család az…

Egység.

 

A napokban olvastam egy számomra igen rosszul eső kommentet. Azonnal beleégett az elmémbe az a pár sor.

„Nekem semmi bajom a mássággal, de egy család az tényleg, anya (nő), apa (férfi) és gyerek. Az ilyen anya-anya, apa-apa családoknak nem tudnánk valami más nevet kitalálni?”

 

Most megosztanék három történetet:

#1

  • Szerinted valaha örökbe fogadnak minket?
  • Egyszerre? Ugyanabba a családba?
  • Azt nem. Nem úgy értem. Akár külön-külön. És ha igen, látni fogjuk még utána egymást?
  • Túl idősek vagyunk már. Szerintem mi örökre itt maradunk. Te meg a Kati néni, a gondnok bácsi a Gyula. És Piri, a konyhafőnök. Meg a többi gyerek az otthonban.
  • Ki ne hagyd a Petit! Ő aranyos fiúcska, csak kicsi még, hogy bevegyük a bandába. Ha megnő és őt se fogadják örökbe, ő is a családunk tagja lesz.
  • Mi egy család vagyunk Laci!
  • Azok hát! Ki másom van nekem rajtatok kívül? Ki másra számíthatnék a világban? Ki más szerethetne?
  • Hát mi!

 

#2

  1. február 1.
  • Zoli én nagyon fázom!
  • Feküdj akkor közelebb. Adok a takarómból.
  • Rohadt hideg ez a tél.
  • Igen tudom, de együtt átvészeljük! Ne aggódj. Holnap bekucorodunk a Lánchídhoz, az egyik lábánál van egy szélmentes rész.
  • Ha már nem fértünk be a szállóba, az is jó lesz.
  • Együtt túl éljük! Hallod!
  • Mi lenne velem nélküled. Te mindig olyan derűsen látod a dolgokat. Én meg olyan reményvesztettnek érzem magam.
  • Pont kiegészítjük egymást, ne is gondolkozz ezen.
  • Senkim nincs rajtad kívül.
  • Ne azon járjon az eszed, hogy kid nincs, hanem, hogy kid van. Én itt vagyok neked. És leszek is!
  • Te vagy a családom Zoli.
  • Tudom, te is az enyém. Bújjál közelebb, itt a takaró széle.

 

#3

A konyhában.

  • Egyed még meg azt a kis húst Pannika. Fejlődésben lévő szervezet vagy. Kell az energia.
  • Köszönöm Vera néni.
  • Ne törődj te semmivel. Megágyazok a kis szobába, mostantól itt laksz majd.
  • Ez biztos? Nem zavarok?
  • Rokonom vagy, már hogy zavarnál?
  • De nem is vérszerinti, csak ilyen mondvacsinált rokon.
  • És? Hova mennél? Kid van még?
  • Az anyám…
  • Az anyád kitagadott, mert magáról sem tud gondoskodni. Elszúrta az életét. Szó szerint. Apád meghalt. Nagyanyádék is. Mindenkid.

Panni bekanalazta az utolsó falat húslevest. Egymásra néztek Vera nénivel. Mosolyogtak, de a néni kellő hivatalossággal közölte vele:

  • Tessék, itt van az ágynemű, segítek felhúzni. Itt vagyok én, ott fekszik a Morzsi kutya, az ablakba a Cirmos cica, mi leszünk mostantól a családod.

 

A fenti történetek valamelyike árulkodik-e arról, hogy család csak úgy létezik, hogy anyanő, apaférfi meg a gyerek? Azt ne merjétek nekem mondani, hogy valaha az életben nem mondtátok, vagy nem hallottatok hasonló mondatot, a saját vérszerinti családotokon kívül: „Ti vagytok a családom!” „Te vagy a családom!”

Egy barát a legjobb baráti körében, a családja körében van. Egy katona a társaival a legnagyobb vészben, egy családként számíthat egymásra. Egy elhagyott gyermek, az otthonban lakó nevelőkkel és szobatársaival alkotnak egy családot. Sorolhatnék még megannyi példát.

 

Őszintén kérdezem, sokszor, csak úgy bele a levegőbe, hogy miért kellene új nevet találni bármi ilyen egységnek? Ez család. Bármilyen tagokból is álljon.

 

Ne az új neveken gondolkozzatok, hanem azon, hogy hogyan vagytok képesek egy egész társadalmat, ilyen alattomos, mentális háborúban tartani.