Arts Poetica

Könyvajánló: Matthew McConaughey – Zöldlámpa

Tudod anyádnak őrült idegesítő, amikor évekig rágja a füled egy-két (húsz) dolog miatt. – Tanít. vért izzadva, hajt hullatva, de tanít. Éjjel, nappal. Megfáradhatatlanul. Egyszer-kétszer elengedve, hogy: Jóvan’, majd ha ott leszel és átéled majd akkor megtudod, hogy mi az, amiről beszélt neked évekig. De te nem hittél neki. Pedig megtanított mindenre (az orrod előtt), hogy hogyan védekezz a rossz ellen. Hogyan kezelj bizonyos veszteségeket, vagy bukásokat. Majd anyád újra erőre kap, visszatér, és újra tanít. Más taktikával. Bölcsen, de a sorok között suttogja neked a gondolatokat. De te még mindig, büdös kölyök nem hallgatsz rá. – Aztán egyszer csak jön egy idegen. Egy ismeretlen, az őrült szavaival és megérintenek. Anyád meg ki van akadva, amiért ő évekig rágta a füled, most egy idegennek hiszel.

Aztán elolvassa ő is a könyvet. És megérti. (Hogy beérett a tanítása. Az, amit évekig beléd ültetett egy utolsó löketre várt, hogy Napfényre jusson. Ez a könyv megadta azt az egyetlen és utolsó pofont, amitől felnyílt a szemed. És megértettél mindent!) Zöldlámpát kaptál.

 

Az élet egy szerelem.

 

Ennek a csávónak olyan kisugárzása van, hogy millió kilométerről is inspirál. Soha nem találkoztunk, lehet nem is fogunk, de ha Isten mondjuk, úgy írja a dolgokat, vagy már meg is írta, hogy valaha mégis, csak a kulisszák mögül beleshetek rá – hát öregem. Az a nap lesz életem egyik legzöldlámpásabbja.

Most itt ülök, már alig látok a fáradtságtól, üvölt a fülemben a Saverne egyik brutális basszusos üteme és az ölemben szorongatom a még mindig illatos papíros Matthew McConaughey könyvét.

Had indítsak egy bő idézettel tőle:

„bőven ránk fér egy kis idő egyedül, amit az efféle elvonulások megadnak, rákényszerítenek, hogy saját magunkkal legyünk, hogy elbeszélgessünk önmagunkkal, hogy kérdezzünk és válaszoljunk saját magunknak. Hogy féljünk egyedül a csendben, hogy magányosak legyünk a csendben, hogy az agyunkra menjen a saját társaságunk a csendben.

Mert az is rendben van, viseld el, tarts ki, mert ha elég ideig kibírjuk az egyedüllétet saját magunkkal, akkor úgy fogunk kijönni a dologból, hogy oké, megbocsátok neked ezért, emezt pedig meg fogjuk változtatni, rázzunk kezet, McConaughey, mert te vagy az egyetlen ember, akitől nem tudok megszabadulni. És ezt mindannyian elmondhatjuk saját magunknak. Mindenkinek saját maga az egyetlen olyan ember, akitől nem tudunk megszabadulni. Mindegy, ki van még melletted az ágyban, akivel minden éjjel együtt alszol, az te magad vagy. Szóval igazán jó dolog eltölteni egy kis időt azzal, hogy ki a fene vagyok én, mi számít nekem, milyen a kapcsolatom a világgal, mit tartok értéknek, mi érdekel, mit nem szeretek, mit szeretek saját magamban. Ezt mindet beszéld meg magaddal, és elvonulva, egyedül ezeket a válaszokat megtalálhatjuk.”

Ez a hapsi leírta azt, amit igazából mind tudunk. Csak szeretjük a nehéz hétköznapokban mélyre rejteni. Hétköznapi nyelven ezeket “sablon szövegnek” csúfoljuk. Tudod, amikor tanácsot adsz egy bánatos barátodnak ő meg ötnapos megkeményedett muffinként dobja rád a: “Hagyjál már a sablon szövegeiddel!”, ami magyarul azt jelenti, hogy az általános igazságok senkit se érdekelnek, mégis mindig igaznak bizonyulnak.

Ezt kéne elhinnünk és elfogadni azt az átfutási időt, amíg beérik az élet igazsága. Én nem fogok most elkezdeni papolni erről. McConaughey olyan ízesen leírja a könyvében az élet szerelmét, hogy az megihleti az embert és kikényszeríti a lelkéből a tanulságot.

Az enyémből megtette.