Helyzet

Ne mondd el senkinek!

2016-ban, amikor összeültünk egy hideg februári napon ezt a projektet kidolgozni, még csak megszületőben volt bennem az egész koncepció. Tudtam milyen üzenetet akarok közvetíteni, tudtam, hogy miről szól ez az egész. Azt nem tudtam, hogy mikor fogom ezeket felhasználni, mikor fogok erről beszélni és milyen formában fogom ezt feltárni mások előtt. Így, mivel még csak megfogant bennem ez a “gyermek” félreraktam az akkor készült fotókat és igazából titkon abban reménykedtem sosem kell szónokolnom velük, vagy csak véleményt nyilvánítanom. Sosem kell elmondanom miért készültek és mit láttam én, akkor, amiért ők megszülettek azon a februári napon.

2016-ban volt bennem egy történet, amit még akkor nem láttam eléggé teljesnek és annyira súlyosnak, hogy beszélnem keljen róla. Három és fél év. Három és fél év alatt nőtte ki magát a társadalom olyan csúnyára, hogy most már nem tudom magamban tartani azt a véleményt és azokat az eseményeket, amiket ebben a témakörben látok és tapasztalok. Három és fél év alatt annyira roncsolódott a nők iránti szeretet a világban, hogy egy-egy jelenet után nincs máshoz kedvem, mint egy másik bolygóra költözni, ahol még értékelik azt, hogy nő vagy. Bárcsak át lehetne teleportálni a takaró alól a nagy univerzumba.

2019 van. Egy olyan év, ahol családprojekt munkálkodik és mégis a nők – akiktől függ javarészt ez a procedúra -, a lehető legtöbb oldalról el vannak nyomva. Sajnos több kategóriát és példát fel tudok erre most sorolni. Azt hiszem pontosan a tegnapi napon került szembe velem egy cikk a menstruációs szegénységről. Amire én most rá is fogok kontrázni ebben a bejegyzésben, mert még az hagyján, (gyalázat és szégyen) hogy nem támogatják a nőket ezen a fronton. Mert ez a mi front vonalunk. Nem csak az egészségügyi szerek megvásárlása, tampon, betét, hanem a fájdalomcsillapítók, gyógyteák, – mert abba a típusba tartozol, aki megszenvedi a piros betűs napokat – egy normális orvos megtalálása, aki emberszámba vesz és segítő kezet nyújt és nem csak átnéz a fájdalmadon és a leleteiden, felír egy fogamzásgátlót, mert az mindent helyre tesz és az a megoldás mindenre. Ezek a dolgok havonta súlyos összegekbe kerülnek nem beszélve a közbeni lelki- és testi-megrázkódtatásokról. Ez csak egy csepp a tengerben a nőket ért igazságtalanságokból.
Mi van azokkal a nőkkel, akiket zaklatnak, molesztálnak, bántalmaznak, erőszakolnak, csonkítanak? Ők is egyre többen vannak és egyre hangosabbak. Lehet eddig is ilyen sokan voltak, csupán elnyomta őket a társadalom zaja.

2019-ben két nő közti beszélgetés így kezd kinézni.
– Molesztáltak.
– Értem. És kit nem?
A legszomorúbb az egészben, hogy tényleg egyre kevesebb a kivétel. Egyre kevésbé értjük meg mi nők is a társainkat. Mert téged, CSAK molesztáltak, örülj, hogy ennyivel megúsztad. Okod sincs sokáig önmarcangolni, tovább kell lépni. Rákontrázunk egymásra. Egyre kevesebb vigaszt tudunk egymásnak nyújtani, mert “velem rosszabb dolgok történtek, mégis itt vagyok, és szültem és élek és vagyok”. Nem érjük már el egymás ingerküszöbét, mert a sok megrázkódtatástól a mi ingereink rég elhaltak.
Tudjátok miért van ez?
Azért, mert mi nők, teljesen mindegy hogyan nőttünk fel, milyen körülmények között. Ki és milyen módon bántalmazott. Lelkileg, testileg. Teljesen mindegy mennyi sérülés maradt benned, hány heged, akár a szíveden, vagy a tested bármely részén. Az elvárás feléd adott. Dolgozz. Házasodj. Szülj. Szülj. És még szülj. Dolgozd fel, amit kaptál. Lépj tovább. Dolgozz tovább. Legyél jó anya. Legyél jó szerető. Hallgass! És legfőképp se mondd el senkinek, ami veled történt.
Mert az a lényeg, 2019-ben, hogy legyen családod. Legyen gyereked. Ne egy. Kettő. Három. Nem számít mennyire vagy lecsonkítva.

A felszínt nézik. Ha gyermektelenül, pár nélkül jársz-kelsz a világban, nem nézi senki a miérteket,  mert veled lehet a baj, hogy senki nem akar melletted maradni. Ki leszel lassan rekesztve, a társadalom másik oldala által, hiába a női többség egyik üvöltő hangja vagy. Olyan, mintha nem is akarnák tudomásul venni, hogy min mégy keresztül. Mert mik vannak a díszlet mögött:
– A nő, aki tinédzser korától minden hónapban megszenved legalább 4-5 napot azért, hogy egyszer gyermeket adhasson a férfinak, akit szeret. – Nincs támogatva.
– A nő, akinek titkok közepette kell felnőnie, mert egy családtagja/idegen zaklatta. Őrlődve ezen egész életében. Forgolódni a miértekben, a csalódásban. – Nincs megértésben.
– A nő, akit bármikor megtámadhatnak, az utcán, a lakásában, futás közben, a nap bármelyik szakában, teljesen mindegy milyen ruhában van – és még csak segítséget sem kap, hiába ordít. – Nincs megmentve.
– A nő, aki gyerek mellett dolgozik, napi nyolc-tíz órát, mert próbálja megteremteni a család jövőjét. A nő, aki feldarálja magát a mindennapokban és feladja sokszor önmagát, hogy teljesítsen a munkahelyén és ne essen össze este mese olvasás közben. – Nincs a térképen.
– A nő, akinek már lány korában meg kellett tanulnia a “Ne mondd el senkinek!” kifejezést. – Nincs kihangosítva.
– A nő, aki évekig magányos, mert nem találja a megfelelő férfit. Akinek többszörösen, újra és újra darabokra törik a szívét, lelkét. – Nincs szeretve.

Mi mégis minden egyes alkalommal álljunk fel a gödörből. Poroljuk le magunkat és lépjünk tovább. Keressük meg azt a párt, aki nem bánt majd minket, és szüljünk. Éljünk. Egy hang nélkül.

Költői kérdésként rakom fel lassan ezeket a kérdéseket. Hol van a nők iránti tisztelet? Az a feltétel nélküli szeretet? Az a megbecsülés, amit a gyermekedet kihordó, megszülő és felnevelő nő kaphat/na? Mert úgy látszik ennyit nem elég adnunk. Nem elég, hogy rajtunk múlik egy új élet világra jövetele. Nem elég, hogy a mi testünkben fejlődik ki a jövő nemzedéke, a szeretett férfi utódja. Olyan, mintha már nem tudnánk kivívni ezeket az érzelmeket/megnyilvánulásokat. Mert annyira sem vagyunk megtisztelve, hogy ne önsanyargatásban nőjünk fel, szorongva, amiért kínoztak minket. Ezt nevelték belénk. A háborúban fel kell állni, felrobbantott fél lábbal is, és tovább menni és kilőni a puskából a maradék golyót az ellenségre.
De a férfiak már nem állnak be katonának. A nők állnak háborúban a férfiak ellen. Lassan ezt kell a történelem könyvekbe vésni. Bocsánat, nem. Ez sosem fog kiderülni. Erről hallgatunk.

2019-ben a mai napon értelmet nyert a három és fél évvel ezelőtti fotósorozat elkészítése. A mai napon én voltam/vagyok egy kicsiny hangja a női társadalomnak, akiket fenyeget a “Ne mondd el senkinek!“. Megjegyezvén a történet margójára, tisztelet a kivételnek. Azoknak a férfiaknak, akik bátrak szeretni és tisztelni egy nőt. Akik a saját önértékelési gondjaikat nem azzal kezelik, hogy összetörik a nő szívét, vagy bántalmazzák a testét. Hála jár érte, hogy még léteztek, csak sajnos egyre kevesebben vagytok. Ha pedig még többen vagytok, hallassatok hangot!

Ha megkérdezném apámtól, hogy milyen férfit képzel el mellém, biztos vagyok benne, hogy ezeket mondaná. “Lányom csak legyél boldog mellette. Nem bánom én, hogy milyen, ha te boldog vagy én is az vagyok. Ne törje össze a szíved, ne bántson!” Szeretném hinni, hogy valahol, ott van ez a férfi.

Mély Tisztelettel minden nő társamnak és azoknak a férfiaknak, akik bátrak szeretni a nőket.

Vélemény, hozzászólás?