Lelkifőzde

Regényem története – Míg a sors el nem választ(ott)

2016 szeptember sorait idézem:

Azt hiszem, Blaha Lujza barátságtalan 21. sz.-i képzetével kezdődött minden.
Jogtalanul ugyan, de minden egyes alkalommal, mikor átsétálok Lujza aluljáróján haragszom a “nemzet csalogányára”, hogy ebben a képében kell látnom őt, és emlékeznem rá. Akárhányszor munkába menet-jövet érintkezem a szellemével, azzal a festői kétséggel, ami most burjánzik benne, úgy érzem mintha a lelkem oldalát kapargatná egy éles körmű szörnyeteg.

Reggelente látom azt a sok embert rohanni valahová. Már-már csordát képezve, minden személynek megvan a helye, mérnöki pontossággal, csempe kockákra bontva. És én, valamilyen szinten közéjük tartozom, mert én is velük vándorlok minden alkalommal.
Rászoktam arra, hogy mindennap elveszek egyet az újságot osztó emberektől. Jobb esetben, ha időm van, a hátulján a híreket és a viccet elolvasom, de egyébként csak reflex mozdulatként égett belém, hogy utána nyúljak a reggeli lapnak – hónom alá csapjam és siessek a munkába. Pont, mint a filmekben. A sétálón, még rákukkantok a tükörképemre, ami visszanéz rám a kirakatok poros üvegéből. Rájövök, hogy a külső most már passzol a kirakósba, amire mindig is vágytam. Elégedetten megyek tovább, és ezekben a pillanatokban a lámpa pirosra vált.

Világ életemben egyfajta ideát üldöztem. A magam ideáját. Minden csalódás vagy öröm után a tükörben azt az Ént kerestem, akinek végre megtudok felelni. Azt mondják ugye, hogy szeretnünk kell magunk ahhoz, hogy tovább tudjunk lépni az életben, hogy feljebb lépjünk egy bizonyos szinten.
Most elmondjam milyen érzés, az amikor ezt megtalálod? Felemelő. Hihetetlen. Varázslatos. Elképesztő. (…) Mintha egy olyan atombomba robbant volna fel bennem, amiből mély és mindent elárasztó büszkeség, fülig érő vigyor, és bátorság áramlik ki. A “na ez igen!”-ek meg gomba felhőként ússzák körbe a fejem felett levő eget. Elégedettség. Talán ez a legjobb szó rá. Nincs annál magabiztosabb érzés, mint amikor elégedett vagy saját magaddal. külsőleg.
Megnyugtató a tudat, hogy minden kirakós darabkám a helyére került. Minden karakternek ott kell lennie, ahol szükséges és senki nem lóg ki a sorból. Egy sima, egyenes úton haladok előre, ahol a fák ágai, kihajolnak a kerítés mögül, hogy leszedj róluk minden friss lehetőséget. Mintha csak leszüretelném a boldogság csóvákat.
Unikornisokat nevelgetek a kis szívemben. Színes kerti bambuszok nőnek a kertem alatt. Az összes jelző lámpa zöldre vált.

Szóval, olyan érzés, amikor a saját könyvem tartod a kezedben…
Idegen.
Forgatom, fogdosom. Belelapozok. Szagolgatom. Nézem a színeket. Az apró hibákat keresem. Leteszem, pihenni hagyom. Újra felveszem. Elhiszem. Ott van a kezemben valami, amire már régóta vártam és azt hittem, hogy majd csak nagymama koromra élem ezt meg. A munkám megszületett. És ott tartom a kezemben. Rajta van a nevem – most már nem csak azokon a csúnya számlákon, amiket te adminisztráltam. Egy regényen, amiben az Én karaktereim vannak.
Azt, hiszem, hogy ha valaki azt mondja nekem három éve, hogy most itt fogok tartani, lehet kinevetem.
Ez annak a tipikus példája, hogy nem biztos, hogy minden úgy fog történni, ahogy azt te eltervezted, viszont minden úgy fog történni, ahogy történnie kell.

Hogy mit érzek, amikor elsétálok a Blaha Lujzán? Azt érzem, hogy a párizsi Eiffel-tornyos több ezer darabos kirakóban, én vagyok az egyetlen darab, ami egy olasz levendula mező több száz darabosából keveredett oda.
Vajon ez az érzés (honvágy) később majd megfakul, vagy addig kínoz, míg nem változtatok rajta és keresem meg a kirakósom dobozát. Azt hiszem erre mondják, hogy idő kérdése.
2020: Már nem járok a Blaha Lujza környékén. Elköltöztem. Leváltottam a lakást a munkát az érzést. A regényemnek nyomai maradtak a homokban, amiket néha elfúj a szél. Olykor eszembe juttatják, hogy van egy a szekrényükben, és “Te kiadtál egy könyvet” – Ja, igen. Tényleg. Más vizeken evezek, de a hajóm ugyanaz.
Viszont már ’16-ban tudtam, hogy az estipesti egyszer meg fog születni.

Vélemény, hozzászólás?