Lelkifőzde

Rónai Gáspár legendája

  • Elfoglaltuk a Rónait!
  • Milyen Rónait?
  • Hát a Rónait. – szemgúvadva néztek egymásra a fiúk – Te nem ismered a Rónait?
  • Nem.
  • A Rónai Gáspárt?!
  • Nem. Ki az?
  • Te nem ismered a Rónai Gáspit?
  • Nem, hát mondjátok már el, hogy ki az!

A fiúk egyszerre vonták bal kezüket a szívükre és hatalmas csatazajjal kezdték énekelni az indulót. Majd az egyikük ismét megszólalt, amikor már alább hagyott a harcikedv. – Rónai Gáspár, aki hősi halált halt a híd közepén, a Duna felett, 1983. április huszonharmadikán.

  • Nem is halt meg. – zúgta az egyik.
  • Csak a lábába kapott egy golyót.
  • A kislába ujjába. – nyomta a másik.
  • Nem az a lényeg. A lelke meghalt azon a hídon.
  • Az a nő vette el az eszét. – a fiúk egymásra rákontrázva fújták a történet képsorait. Amíg a piros sapkásnak már a kíváncsisága is elszállt Rónai Gáspár iránt.

Lenézett a negyedik emeletről és bámulta a messziséget. Ugyan sokáig nem látott el a fáktól, de amíg tudta, szemrebbenés nélkül figyelte a horizontot.

Majd összegezte a hallottakat. – Szóval. Rónai Gáspár egy cigány fiú volt, akit lábon.

  • Kisujjon. – szólt bele az egyik.
  • Kisujjon lőtt egy szőke hajú cigány lány, akit egy kecskéért cserélt el az apjával. 1983-kettő-egy április és május környékén úgy tizenkettő és huszonhárom között, a Tisza, vagy a Duna fölött egy hídon. És elnevezték róla a régi Gangot, amit most elfoglaltatok? Jól értem?
  • Hát igen.
  • Többnyire.
  • Nagyjából.
  • Az mit jelent pontosan? – a piros sapkás okos fiú hírében állt, mindig kitűnt a többiek közül. Az iskolában is csendes volt ugyan, de a tanárai zseninek tartották. Úgy voltak vele ez a fiú még viszi majd valamire. Nem is katonának való. Ő nem csak egy emberekből álló századot, hanem egy egész évszázadot fog majd vezetni.
  • Azt, hogy bementünk és kitűztük a zászlónkat.
  • Igen a csíkosat.
  • Amilyen pizsamája van a Bakancsosnak.
  • Igazából az konkrétan az én pizsamám volt. – szólt félszegen a Bakancsos.
  • Kitűztetek egy pizsamát zászló gyanánt? És elhoztatok valamit? – kérdezte a piros sapkás.
  • Igen.
  • A kulcsot. – az egyikőjük vadul matatott a zsebében és onnan mutogatta a kidudorodott kulcsformát.
  • Kiraktatok egy pizsamát zászló gyanánt és elhoztátok az egyetlen kulcsot? – most már a piros sapkásnak dülledt ki a szeme a csodálkozástól.
  • Így van! – bólintott a kulcsos zsebű.
  • De hát a Gang egy iskola. Egy művészeti iskola, ahova diákok járnak. A tanulók, akik az iskola hadserege.

Mind nagy pislantásokkal bámulták a piros sapkást, mert egyáltalán nem értették, hogy mit akar nekik mondani.

  • Ti kizártátok a lázadókat a saját iskolájukból! Kizártátok a saját seregünket! És egy pizsama lóg a Gangon zászló gyanánt?! – most már artikuláltan üvöltött velük a piros sapkás.

Az összes fiú egyszerre jajdult fel és fogta szájához a kezét, hogy – de hülyék vagyunk!

  • Bakancsos szedjük le a pizsamádat a Gangról!
  • Nem lehet egy pizsama a lázadók zászlaja! – kiáltott a kulcsos zsebű.
  • Hagyjátok nyitva és álljatok őrt az ajtóban! És a tetőn! – kiáltott utánuk a piros sapkás – Ha már elfoglaltátok.

 

Rónai Gáspár huszonegy éves volt, amikor a barátnőjéhez rohant át a hídon. Késésben volt. Az már ott várta a híd túl oldalán. Olyan mérges volt, hogy egy fadarabbal mutogatott neki a távolból, amikor az megbotlott egy kőben és felsajdult a lábujja miatt. Sántikálva rohant át a hídon a szerelméhez, sírva a fájdalomtól és az örömtől, hogy viszontláthatja kedvesét, aki egy pofonnal fogadta. 1984. június elseje. Hogyne ismertem volna a Rónai Gáspárt. Én keltettem őt életre. Ezt a mesét mondtam éjszakánként ezeknek a lókötőknek pólyás korukban, de ezek a fajankók két sort sem képesek megjegyezni. Rónai Gáspár egy fogalom. Egy eszme. Egy követendő példa. És legenda. Aki hisz benne, tudja, hogy létezik és van miért harcolni. Mert, ahogy Rónai Gáspi harcolt sérült lábujjal a szerelméért, úgy mi is megtudunk védeni egy épületet a lerombolástól. A mai napig. – mesélte a piros sapkás, amíg a többiek elrohantak a Gang felé és már csak az árnyékuk látszódott a távolban. Igaz, hogy csak egy csiga hallotta a meséjét, és az is tovakúszott később, de a széllel a szavak is odébb szálltak.

A piros sapkás elnyomta a cigaretta végét a betonon, kifújta az utolsó adag füstöt a száján, zsebre dugta a kezét, megforgatta a kulcsot az ujjai között, elmosolyodott az orra alatt és elindult a Rónai felé. – A hülyék.